Késsel-villával

Valószínűleg bécsi hatásra egyre több édességet ettek. Többféle torta és tortácska készült, s pudingok, bélesek, édes kásák és rizsételek szerepeltek a korszak szakácskönyveiben. Kedvelték a rétest, amelyet a mai módon készítettek el, ám a palacsintát töltelék nélkül fogyasztották. Volt már fagylalt, azaz „édes nyalat” is, főleg gyümölcsízesítéssel.
Mit ittak? Vizet nemigen, általában bort, mivel olcsó volt és jó minőségű. Ürmössel kezdték, s minden fogás után másféle bor következett. Sört csak nyáridőben és farsangkor fogyasztottak, s aki tehette, maga főzte.


Hajnalig tartó mulatozás
(de Troy festménye,1736)

A magyar asztalterítő és az asztalkendő – a vendéglátóhelyeken és a főúri meg a polgári házakban egyaránt – fehér volt. Anyaguk finom lenvászon vagy damaszt. A parasztság körében a tájjellegű népi hímzés díszítette a háziszőttes vásznakat.
A XVIII. századtól a fémedények átadták helyüket a porcelánnak. Készítményeivel legrégibb porcelángyárunk, Hollóháza 1777-től gazdagítja ünnepeinket. Asztali felszereléseink bővültek: ekkor jöttek divatba a vázák, a gyümölcsállványok, a virág- és édességtartó edények meg a díszes gyertyatartók.
Az új luxusitalok (a kávé, a tea és a csokoládé) elterjedése is ösztönözte a gyárakat, hogy elegáns, a drága italokhoz illő kiöntő- meg kínálókészleteket készítsenek. A tányérból és késsel-villával-kanállal való evésnek a szokása már elérte a városi polgárságot, de a parasztság körében még nem volt jellemző. Az új divatról a kor férfinépe úgy nyilatkozott, hogy „a késsel, villával való bánást sokkal nehezebb elsajátítani, mint a lovagi tornát, a vívást, az úszást”.

A terített asztal XVIII. századi történetében forradalmi újításnak számít a tányérváltás. Ez Franciaországból ered. Rambouillet márkiné hozta divatba, s az minden étel után kötelező volt. A terítékek Longueville hercegnő pazar lakomáin szerepeltek először (1646) ízléses elrendezésben. (Általában igaz, hogy mai kulturált étkezésünk nagyrészt a francia udvarok kifinomult ízléséből indult ki.)

Megnőtt a levesek szerepe. Ennek köszönhető, hogy általánossá vált a napi háromszori étkezés. A levesdivat megteremtette a mélytányért, s ezt követte a levesmerő kanál. Rendeltetéséről az asztalnál ülőket eleinte külön fel kellett világosítani. Első használói enni, nem pedig merni akartak vele.

Illemtanok kora

Miután láttuk, hogy a barokk embere mit evett és mit ivott, azt is látnunk kellene, hogy hogyan evett. Nos, nem valami szépen! Sem itthon, sem külföldön. És sem a ragyogó reneszánsz, sem a csillogó rokokó korában. Éppen ezért lett szükség illemtanokra, olyan aranyszabályokra, amelyek előírják, hogyan kell az asztalnál viselkedni.
Strasbourgban 1766-ban jelent meg bizonyos Prévost úr tollából egy illemtan, amely a későbbi magyar illemtanoknak is az alapja lett. Ezekből kiderül, milyen elemi dolgokra kellett e gáláns kor selyembe, csipkébe öltözött gavallérjainak és dámáinak a figyelmét felhívni: „...könyökünkkel ne lökjük oldalba szomszédunkat, ne vakarózzunk, ne rezegtessük a lábunkat, ne forgassuk a fejünket ide-oda ok nélkül. Semmi sem utálatosabb, mint az asztalnál köhögni, köpni, orrot fújni. Ha mégis elkerülhetetlen, takarjuk le az asztalkendővel arcunkat, különösen, ha az orrunkat tisztítjuk. Semmiképpen sem illő kimutatni, menyire éhesek vagyunk és olyan sóvárogva tekinteni az ételekre, mintha mind fel akarnánk falni...”

Legalább ilyen bájos Kónya János magyar strázsamesternek a hazai evés körüli illendőségről való vélekedése: „Némelyik oly illetlenül ül az asztalnál, mintha egy bolthajtást akarna könyökivel támogatni, más oly szemtelen, hogy akkora erővel szúr a tálba, mintha egy erdei kant akarna farba szúrni. Némely oly goromba, hogy a sült kappant a maga tányérjára hurcolja, megszopja, s azután úgy teszi a szomszédja eleibe: némely oly faragatlan, hogy törületlen szájjal iszik a korsóból, amely azután olyan, mint a pacaltisztogató ümögujja: más úgy vájkál szájába, mintha már nyitva volna a kapu a ganajhordásra. Némely felére megrágott falattal kezdi el a nevetést, hogy a morzsalék úgy hull az asztalra, mint a zúzmara, némely olyant böffent az asztal felett, hogy az ördögnek is fel lehetne tenni konfektnek.”
„Csöppet se restelkedjünk – írja Ráth-Végh István –, mert „az asztal körüli kanászság dolgában a francia gavallérokat illeti a pálma. S mint ahogy az ízlések és pofonok különbözőek, a mi illik és mi nem illik kérdése is vitatható.”

Nagyváthy Éva