A só

A sófogyasztás ugyancsak a közegészségügy és a kardiológusok kedvenc vesszőparipája. A kérdést a Paleolit táplálkozás könyvemben már összefoglaltam. Erre is sokan mondták, hogy "a Szendi direkt mindenben az ellenkezőjét állítja, mint a hivatalos álláspont". Erre csak azt lehet válaszolni, hogy csak azokban a kérdésekben állítom a hivatalos álláspont ellenkezőjét, amelyekben a hivatalos álláspont homlokegyenest mást állít, mint a tudomány.
Katarzyna Stolarz-Skrzypek és munkatársai 2011 májusában jelentették meg vizsgálatuk eredményét, amely teljesen megerősíti a "zöld könyvemben" leírtakat. A szerzők bevezetőjükben idézik a korábbi vizsgálatokat, amelyek azt sugallták, hogy a sófogyasztás csökkentése vérnyomáscsökkenéssel jár, de rámutattak arra, hogy ezek a vizsgálatok mind rövidtávú vizsgálatok voltak, s a közegészségügy nagy sócsökkentő programjai, melyek szerint napi 3 gramm alá kéne szorítani a sófogyasztást, nem számolnak ennek veszélyeivel. A szerzők ezért a legpontosabb mérést a vizeletben kiválasztott sómennyiséget vizsgálva elemezték átlagosan 8 éven át 3700 személy vérnyomásának és szívbetegség kockázatának alakulását.
A nyolc év alatt 219 személy halt meg, és 232 szenvedett el végzetes vagy túlélt szív és érrendszeri komplikációt (infarktus, embólia, sztrók, stb.). A szív és érrendszeri halálozás a legmagasabb a legkevesebb sót fogyasztók, a legalacsonyabb a legtöbb sót fogyasztók közt volt. A legkevesebb sót fogyasztók közt 4.1%-os, a közepesen sok fogyasztók közt 1.9%-os, és a legtöbb sót fogyasztók közt 0.8%-os volt a szív és érrendszeri eredetű halálozás.


A magas vérnyomás vizsgálatával kapcsolatban az derült ki, hogy a sófogyasztás mértéke nem függött össze a magas vérnyomásbetegség kialakulásának kockázatával. A legkevesebb sót fogyasztók 27%-a, a közepes mennyiséget fogyasztók 26.6%-a, és a legtöbb sót fogyasztók 25.4%-a lett magas vérnyomású beteg. A szisztolés vérnyomás a vizeletben mért 100 mmol só növekedés esetén 1.7 Hgmm volt sok éves követés során, de ez nem függött össze a magas vérnyomás betegség kialakulásával. A diasztolés vérnyomás pedig nem is változott.

Más vizsgálatok is megerősítették, hogy az alacsony sófogyasztás minimálisan csökkenti a vérnyomást, de viszont fokozza az infarktuskockázatot. Egy háromezer főt 3.5 éven át követő vizsgálatban a legkevesebb sót fogyasztók infarktuskockázata négyszerese volt a legtöbb sót fogyasztókénak. A különösnek ható eredményeket jól magyarázza, hogy a sóbevitel csökkentése fokozza a szimpatikus idegrendszeri aktivitást, csökkenti az inzulinérzékenységet: mindkét hatás a metabolikus szindróma és a szívritmuszavar kockázatát növeli. A sócsökkentés azért sem éri el vérnyomáscsökkentő hatását, mert a sófogyasztás csökkentésére aktiválódik a renin-angiotensin-aldosteron rendszer, amely növeli a vérnyomást és fokozza a folyadék és sóvisszatartást a vesékben. Következésképen, a lecsökkentett sófogyasztás nem sokat változtatja a vérben a só szintjét, ugyanis egyszerűen csökken az ürítése. Fokozott fogyasztás esetén pedig nő a sóürítés, azaz nem nő meg a folyadék visszatartás. Pl. magas vérnyomásos betegeknek nem több a vére vagy a testfolyadéka, azaz nem attól magas a vérnyomásuk.

A szerzők végkövetkeztetése, hogy eredményük alapján elutasíthatók azok a számítások, amelyek a népességszintű sófogyasztás csökkentését összekapcsolják jelentős szív és érrendszeri halálozás csökkenéssel. Ilyen hatás ugyanis nincs, tehát a szerzők szerint indokolatlan az az általános és megkülönböztetés nélküli sófogyasztás csökkentési ajánlás, ami ma van érvényben.

Akik olvasták könyveimet, azoknak ezek az eredmények nem okoznak meglepetést. Fontos azonban követni az új eredményeket, mert ezek vagy ismételten megerősítik a korábbiakat, és akkor nyugodtak lehetünk, vagy új megvilágításba helyezik a régen igaznak gondolt állításokat, és akkor lépnünk kell.